Blogunkon a jövőben megjelentetjük a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar hallgatóinak bejegyzéseit a Nyugat-dunántúli turisztikai régió látványosságairól, programjairól.

Gál Vivien: Virágzó ösvényeken járva...

Írhatnám, hogy nem is olyan rég történt, de igazság szerint éppen csak tegnap. Hosszú út után újra belföldön járva, elnyúló tervezgetések megvalósításaként végre eljuthattunk a Jeli Arborétumba, vagy, ahogy ott hirdetik magukat: a Jeli Varázskertbe.
A kertet magát anno 1922-ben kezdte kiépíteni Ambrózy-Migazzi István gróf, az akkoriban Kámhoz tartozó, „Jelihálásnak” nevezett területen, hisz a terület egyedülálló klímája már amúgy is érdekes társulásokat hozott létre, de újabbak létrehozását is lehetővé tette. Mindez a kis történelmi kalandozás azért lehet többek között hasznos, hogy az ember ne szidja a köpönyeg.hu városlistáját, ha nem találja meg benne Jelit. Az arborétum máig Kám községéhez tartozik, mely a könnyen megjegyezhető Rum falu után következik.
Odajutni egészen addig, amíg a busz visz, nem nehéz. No de aztán! Ha egyetemista az ember, és ne adj Isten, még nem rendelkezik használható gépjárműre, kb. 5-6 km-es túra vár rá a bekötőúttól az arborétumig. Az út nekünk, túrához és tempóhoz szokott embereknek is majd’ háromnegyed óránkat felemésztette.

Persze, a megérkezés öröme rögtön feledtet minden viszontagságot, így ujjongva vettük utunkat a kassza felé. Elkeseredve tapasztaltuk azonban, hogy a jegyünk, bár hatalmas, nem tartalmaz térképet, leírásokat, hogy mi, hol, miért található, mint azt ilyen helyeken általában szokták. Utóbb azonban kiderült: nem is szükséges, az arborétumban csak az téved el, aki elég tehetséges hozzá. A kis irányjelző táblák lépten-nyomon az utunkba kerültek később, így sosem kellett elővenni a lefotózott térképet. Számomra továbbá felért egy új élménnyel az akadálymentesített megoldás, még sosem hallottam róla, hogy létezik ilyen az „arborétum” kategórián belül.
Egy kisebb csalódás szerény kávéfüggő személyem számára a kávé volt, egy jó erős fekete mellett szerettem volna picit megpihenni, de sajnos csak  porból készült automatás feketével találkozhattam.

Kép címe: Az első hatalmas-nagy rododenron bokor

A virágoskert a rododendron, vagy magyarul szólva (írva) a havasszépe állományáról vált híressé, mely májusban bontja ezerszínű szirmait – merthogy a kert területén majd’ ezer példányt találunk nagyjából háromszáz, vagy még egy kicsit annál is több fajból. Ezen jelenléti létszámnak azonban nagyja része a lombhullató kategóriába esik, így május végén annyira május végén már nem virágoznak, de akár azt is mondhatnám, hogy egyáltalán nem.

Kép címe: A kis túlélő: az eltévedt virág az elvirágzott bokortömegben

Külön élménnyé tudja tenni azonban a zöldben való kalandozást a különböző, távoli színfoltok felfedezése, utolsó, túlélő kis virágok felfedezése (utóbbiért kígyózik a sor, mert mindenki meg akarja örökíteni). Az örökzöld példányok azonban nem mozognak olyan széles színskálán, a rózsaszín, a lila, a ciklámen, és egyéb árnyalatai, valamint a túlélő sárgás-narancsos szirmú gyönyörűségek kísérték utunkat. A kígyózó ösvényeken mindeközben különböző erdőtársulásokat találunk, melyek rögtön sokkal érdekesebbé válnak, ha az ember esetleg egy erdőmérnök hallgatót visz magával.

 Kép címe: Rózsaszín pamacsú bokrocskák ösvényén járva

Sok bújócskát és keresgetést követően végül csak sikerült rövid virág-folyosókat találnunk, de az utakat szegélyező képek alapján csak irigykedni lehetett, és bosszankodni, hogy nem korábban érkeztünk. És hogy nem autóval.

A képek 100%-ig saját felhasználású fényképezőkattogtatásból születtek.

Gál Vivien