Két kemence, egy család és sok-sok elégedett vendég a Bakony lankái közt.
A kenyérlángos reneszánsza valamikor az ezredfordulón kezdődött el, sikertörténetet pedig először a töki Szklenár család írt vele, az azóta nevezetessé vált „töki pompossal”.
Az ételt tájegységenként másképp nevezik, így a Szabó család a Veszprém megyében elterjedt langalló elnevezéssel illette saját kreációit, híressé pedig a háziasszony, Ibolya velős feltétje tette őket. Pedig nem járták az országot, nem „fesztiváloztak” - Vigántpetenden, a 77-es út mellett egy bódéban kezdtek árulni. A szomszédos Kapolcsról a Művészetek Völgye kapcsán sok kultúrakedvelő fővárosi is megtalálta őket, így ment a híre a petendi velős langallónak.
14 éve foglalkoznak vele, az első hét évben nem tudtak továbblépni a bódé szabta keretekből, de nem a saját döntésük, hanem a hatályos balatoni építészeti szabályozás miatt. Ahhoz, hogy kis éttermüket felhúzhassák, fel kellett vásárolniuk 5 hektár földet – így kaphattak építési engedélyt. De minden jó, ha jó a vége: a pozitív végeredményhez a családfő, Szabó István csendes, derűs béketűrése is hozzájárult, így az elmúlt hét évben megalkották ezt a kis tájjellegű gasztroparadicsomot. Még egy szórólapot sem nyomtattak soha (bár egy ideje van weboldaluk), nyáridőben, különösen hétvégente mégis százasával jönnek ide az emberek, hogy a kemencében sült langallót, és a többi specialitást megkóstolhassák. Ibolya főzőtudománya és egyéni ízlése mellett szükség volt „papírra” is, így István elvégzett egy 10 hónapos főzőtanfolyamot. Díjaikat hűséges visszajáró vendégeiknek köszönhetik, hiszen az ő ajánlásuk alapján kerültek bele a TOP 10 lángosozó, és a TOP 10 langalló készítői közé.
Mint elmondták, a legnagyobb sikere mindezek ellenére a kacsazsírral, szaftos marhahússal készített babgulyásuknak van, és nagyon sikeres a vendégek körében István saját ételkreációja, a dödöllében sült csülök tejföllel és tormával – ez utóbbit a magam részéről én is megerősíthetem. Nem mehetünk el szó nélkül a velős pacaljuk és a lángosaik mellett sem.
Az országban tapasztalható munkaerőhiány az ő életüket is megnehezíti: bár van két állandó alkalmazottjuk a konyhán, gyerekeik segítsége nélkül a hétvégéket, amikor néha 200 ember esik be egyszerre, nem tudnák megoldani. A nagy forgalomnak és a NÉBIH szabályozásának egyszerre kell megfelelni, ezért a két, folyamatosan üzemelő kemence mellett egy modern technológiával felszerelt konyha biztosítja a zökkenőmentes hátteret. A langalló alapját az ő receptjük alapján, a részükre legyártott sablonban az ajkai kenyérgyárban készítik elő, ami itt kerül befejezésre a kemencében.
A két kemence a Dunántúlon hagyományos, dongaboltozatos változat, melyet István fejlesztett tovább a folyamatos, üzembiztos munka érdekében – így valójában a kemenceteret egy, a fatüzelésű kályháknál megszokott megoldással fűtik: mivel a kémény a sütőtér elején van, a füst körbejárja a tűzteret, ebbel sülnek az ételek.
A rengeteg munka mellett az Ibolya taljándörögdi szülői házának kertjéből származó gyümölcsöket is feldolgozzák (nem az étteremben, hanem egy ott létrehozott mini üzemben): a palackozott üdítőket így saját szörpökkel váltották ki, de nagy mennyiségben adnak el saját lekvárjaikból és mézükből is. Az „üzem” valójában kettejükből áll, a lekvárokat is István főzi.
Sok áldozat és a munka, a vendégek szeretete kellet ahhoz, hogy idáig eljussanak – a forgalomra nem is lehet panasz, hiszen nagyrészt visszajáró vendégek töltik meg a kertet. Március 15-től november végéig vannak nyitva – a téli hónapokat tudják pihenésre, feltöltődésre használni.
Meddig mehet ez így? Nem sokáig. Életművüknek, a kis étteremnek elkezdtek új gazdát keresni, hogy nyugdíjas vasárnapjaikat a gyerekeikkel, unokáikkal tölthessék. Bár minden idejáró szívből jót kíván nekik, azért mindannyian remélik, hogy ez a változás egy ideig még nem következik be.